BŐRÖS MESTERSÉGEK

A bőr megmunkálásával kapcsolatos foglalkozásokat tekintem át. A nyersbőr feldolgozását a tímár illetve a tobakos (régi mára már teljesen kihalt szakma) kezdte. Ezután történt a már cserzett és zsírzott bőr (szőrmével vagy anélkül történő) feldolgozása. Amennyiben szőrmés bőrt állítottak elő, akkor a szűcs kezébe került a bőr. Ha pedig ún. nappabőrt állítottak elő, akkor a varga, csizmadia, (régi mára már teljesen kihalt szakmák), bőrtárgykészítő, bőrdíszműves, szíjgyártó-nyerges, cipész dolgozott rajta tovább.

Természetesen ezen szakmák összeolvadtak, hiszen még a mai napig a falusi szűcsök tímár munkákat is végeznek illetve a tímárok is készítettek bőrtermékeket.

A tímár

A mesterség lényege, hogy az állati nyersbőrt hosszú, több részből álló folyamat során kikészítették, majd ruhadarabokat, cipőket és eszközöket készítettek belőle. A tímár szó az 1200-as évekből való, a timsós cserzésre utal (mely a honfoglalásig nyúlik vissza). Jelentése bőr- és lábbelikészítő. A mesteremberek főleg a ló és a szarvasmarha bőrét készítették ki, melyet vagy frissen használtak fel, vagy sóval tartósították és kiszárították későbbi használatra. A nyersbőr előkészítésének első lépéseként a bőrt egy vízzel teli kádban napokig áztatták, majd mésszel jól átitatták, hogy könnyebb legyen leszőrteleníteni. A szőrtelenítés eszköze a kopasztókés volt. A bőr másik oldalát lezsírtalanították, végül eltávolították róla a maradék meszet. Többfajta bőrkikészítési módszer létezik, a leggyakoribb azonban a cserzés. Cserzőanyagnak különféle növények részeit, például a szömörcét, vagy a kocsányos tölgy kérgét használták fel a benne lévő cserzősav, a tannin miatt.

A háromlépcsős cserzés folyamata: Az időigényes eljárást három, egymás mellett lévő, nagy, földbe süllyesztett kádban végezték.

1. Előcserzés: az első, cserző lével teli kádban áztatták a nyersbőrt 3-4 hétig 

2. Süllyesztés: a bőrt áttették a második kádba, és a cserzést töményebb cserzőlében folytatták további 1-2 hónapig, de a bőrtől függően akár egy egész éven át is. 

3. Ültetés: lényege, hogy a harmadik kádban a bőrből kiáztatták a cserzőanyagot (szíttatás), majd kiemelték, és megszárították A képen a boltozatokkal fedett vizes műhely látszik. A műhely ablakait kékre festették, hogy napfény ne világíthasson be a cserlére (ezek nem látszanak).

A bőr kikészítése:

A bőrt végül kikészítették különböző vegyi és mechanikai műveletekkel. Ezt már a kikészítő, más néven a száraz műhelyben végezték.

Vegyi jellegű műveletek voltak a zsírozás, a halványítás és a festés, mechanikai jellegű műveletek pedig a szikkasztás, a körülvágás, a hántolás, a tömörítés, a puhítás és a szárítás. Mivel bőr száradás közben összezsugorodik, eldeformálódik, ennek megelőzésére rámára feszítették. Rendkívül fontos volt, hogy száraz levegőjű helyiségben szárítsák, tárolják a bőrt, hiszen a nedvességtartalma miatt könnyen megpenészedhetett.

Miután a bőrök tökéletesen megszáradtak, levették őket a szárítórudakról, és vízszintesen egymásra rakták. Ezután 3-4 hetenként átrakták azokat, hogy megóvják a penészedéstől. A bőrbe vissza kellett tenni zsiradékot is ahhoz, hogy azt meg lehessen munkálni.

A bőr festése:

Az, hogy mivel festették a bőrt attól függött, hogy milyen minőségű bőrről volt szó és hogy mit akartak belőle készíteni. A festőanyagok lehettek természetes és vegyi anyagok is. Az előbbiek például a berzsenyfa, sárgafa, kékfa, különböző festőbogyók, timföld, stb. Az irhás bőrt például úgy festették, hogy vízzel elkevert timföldes festékbe, tehát oldatba mártották, majd szántották, nyújtották, végül kalapálták. Ha pácolták is, akkor az irhás bőr zsiradékát, vagy timföldet illetve különböző fémsókat használtak.

Felhasználása:

Az így kikészített bőrökből a tímárok különböző lábbeliket készítettek.
A tímár mesterség egyik testvére a vargamesterség, ugyanis a varga is lábbeliket készített. A bőrös mesterségeken belül meg kell még említeni a szűcsmesterséget is, ahol a szűcs a szőrös bőrből készített például ködmönt és meleg kabátot, a csizmadia mesterek pedig szebbnél szebb papucsaikról, topánjaikról és csizmáikról voltak híresek.

TOBAKOS VAGY TOBAK

Az oszmán-török hódoltság korában a tobakosnak nevezett, és ugyancsak alutariusszal fordított oszmán-török, majd török módra dolgozó magyar mesteremberhez került az irha, a kordován, valamint az akkor újdonságnak számító szattyán (ugyancsak timsós bőr). A tobakok azonban már csak a bőrök kidolgozásával foglalkoztak, lábbeliket nem készítettek. Feltűnésüktől kezdve a két timsós mesterség: a bőrkikészítő tímár és tobakos gyakran átfedik egymást. Verancsicsnál (1595) a tímár „coriarius” – sőt „dalmatice … tabak”.

A tobak szó oszmán-török eredetű, és először 1544-ben tudunk róla, személynévként: „Melchior Thobak”. Az oszmán-törökben viszont arab eredetű a tabak szó, szintén ’bőrkikészítő’ jelentéssel. A magyar szó közvetítője leginkább a szerbhorvát lehetett, de jöhetett közvetlenül az oszmán-törökből is (TESz III. 817). Czuczor–Fogarasi (1862–1874: VI. 298) szerint „az úgy nevezett tobakok,kik juh és kecskebőrből {289.} fehér kutyaganajjal és szömörcével kordoványt, szattyánt és irhabőrt gyártanak”. Ugyanígy vélekedik a Magyar oklevélszótár is (OklSz 949).

A középkori irháról és kordovánról mint tímárkészítményekről már volt szó a tímároknál. A szattyán szó – a tobak szóhoz hasonlóan – szintén oszmán-török eredetű, ahol ’kecskebőr’ volt a jelentése (TESz III. 688).

Fentebb szó volt a kassai tímárokról, akik 1744-ben bárány-, borjú- és juhbőrökből kordovánt és szattyánt készítettek, és timsós bőr volt az irha is.

SZÍJGYÁRTÓ-NYERGES

Az ország nyugati felében a magyar és a német szíjgyártók már a 16. században elkülönültek, hiszen termékeik között eltérés van. A magyarok a kocsi fogatolásához, a ló nyergeléséhez szükséges szerszámokat, a német szíjgyártók kumeteket és nehéz német nyergeket készítettek. Az előbbiek Soprontól keletre, az utóbbiak főleg nyugatra eső területek igényeit elégítették ki. A soproni magyar szíjgyártók kapcsolatai Somorja, Nagyszombat céheivel voltak hagyományosak. Először az inasok és legények tartására vonatkozó szabályokat kérik kölcsön a somorjaiaktól 1585-ben. Céhszabályaik tervezetéhez azonban mégis az anyacéhhez fordulnak Nagyszombatban (itt 1568-ban alakult a pajzsgyártó, csiszár és szíjgyártó vegyes céh), amit a kérelmező három soproni mester 1597-ben latin nyelven kap kézhez. Korábban valószínűleg filiális céhként működtek a soproni mesterek. Az 1606-1723 között felvett mesterek 85száma: 20 szíjgyártó és 13 csiszár. A városközi kapcsolatok több példájával találkozunk a Dunántúl északi felében a 17. század során. A magyar szíjgyártók készítményeinek legfőbb darabjai a 17. századi mesterremek előírásokban szerepeltek, a későbbiekben a hámok bizonyos fejlődése figyelhető meg, illetve az úri igényeknek megfelelő díszesebb, könnyebb termékekkel bővültek (Pettkó-Szandtner 1931). A német szíjgyártók a 19. század első felében Szombathelyen 90éppúgy, mint Debrecenben, a német, francia és angol divat szerint dolgoztak. A kikészített bőrök importja ebben az időben már jelentős, a nyugati megyékben a gráci bőr jelenik meg (Savaria Múzeum, Szombathely Ht. 63. 314. 1).

CIPÉSZ

A cipész a lábbelik készítésével foglalkozó szakember. Magyarországon valaha az egyik legjellegzetesebb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló szakma volt. Minden faluban tucatnyi ezzel foglalkozó mester dolgozott. A hazánkban dolgozó mesterek igen komoly szakmai hírnévre tettek szert a bécsi cipészekkel való vetélkedés közben.

Míg a géppel készült cipők előállításához megfelelő a betanított munkások közreműködése, a hagyományos, kézzel készült, varrott, faszeges cipők elkészítéséhez magasan képzett cipész szükséges. Már csak igen kevés cipészműhely létezik, ahol még mindig a régi módszerekkel készítenek lábbeliket (angol-varrott, goiser-varrott, német-varrott, keresztülvarrott, faszeges).

A cipész szakma nem összekeverendő a csizmadiáéval, amelyik kb. 50 évvel ezelőtt kezdett eltűnni - manapság a cipészek készítik a csizmákat is. Hazánkban már nem oktatják ezt a szakmát, ezért kihalófélben van

BŐRTÁRGYKÉSZÍTŐ

Ez az a szakma, amely a bőrtáskákat, erszényeket készíti. Nincs történelmileg nagy múltja, azonban manapság, ha valaki szeretne bőrös szakmát tanulni, talán ez az egyetlen szakma, melyet még tanfolyam formájában indítanak.

SZŰCSMESTERSÉG

Ki a szűcs?

A szőrös bőrt öltözékké alakító mesterember, a tímárok, vargák közeli, a szabók távoli rokona. S mivel a bőröltözet viselését a zsákmányoló gazdálkodás műveltségi fokán kezdte meg az ember, ez a mesterség vadásznépektől ered.

Kezdetben persze nem sokat mesterkedett ősünk az elejtett vad lenyúzott bőrével. Megszárította, megtörte, és hátára vetette, sőt az állat négy lába, farka és feje is rajta maradt. Célszerűen. A két első lábat ugyanis nyaknál megkötötték, fejéből fejtakaró lett, a két hátsó láb s a farok bőre pedig hátul fityegő dísz. Aztán, hogy elöl is védje magát az ember, hasonló bőrt terített a mellére, a négy-négy lábat oldalán összekötözte. Majd rájött arra, hogy ha a vékony bőrt keskeny csíkokra hasítja, azzal hézag nélkül össze tudja fogni a bőrt, vagyis felfedezte a varrást. A háti és mellbőr egyik oldalán meg is cselekedte, s megalkotta az első melles-t. A karja azonban még szabadon maradt. Hogy elrejthesse, fel kellett találnia a szabás-t. Ezzel megteremtette a szűcsmesterség-et. A bőrről a lábakat, farkat, fejet levagdosta, s több bőrt összevarrvalepel-t készített: a suba ősét. Ez az öltözet azonban, ha megvédte is karjait, szabadon nem mozoghattak. Ezért külön-külön burkokat készített, vagyis ujj-akat, és nyílást vágva a bőrleplen, az ujjakat odavarrta. A másik jellegzetes bőrruhát: a ködmön-t alkotta így meg, egyúttal e ruhafajták utolsó darabját. Nemcsak a varrást-szabást kellett feltalálnia, hanem a bőr kidolgozás-ának módját is, hogy a rothadását megakadályozza, simulékonyságát megtartassa. Olyasmit kellett keresnie, hogy az a rostlemezek közé hatolva, velük egyesülve tartósítsa a bőrt, vagyis fel kellett találnia a cserzés-t. Az első cserzőanyag a zsiradék volt, ezt követte az ásványi, a só, végül a növényi, főleg a gubacs.

A bőrruhát készítő magyar szűcs-öktől ekkorra váltak el a csak kelmeöltözetet prémmel bélelő német szűcs-ök. Ez a tény azt is jelzi, hogy a bőrruhát kiszorította a textília. A múlt század végén a föld népénél is megcsappant, századunkban pedig a lakás- és öltözködési kultúra a bőrruhát és a szőrmebélést (vagyis a szűcsmunkát) hasznosságától megfosztotta, és fényűzési cikké tette. 1897-ben még mintegy 10000 szűcs kezében ugrált a tű, 1930-ra 7000-re fogyott a számuk, 1961-ben pedig az állami és magániparban csak 1273 szűcs művelte a bőrt.

A magyar és a német szűcsség ismertetését további cikkemben tervezem.

Nyersbőrtől a készbőrig

A bőrgyártás során az állatról lenyúzott nyersbőrt (amely nedvesen könnyen rothadni kezd, kiszárítva pedig megkeményedik és törik) sokféle célra alkalmas készbőrré alakítják át. Hazánkban főként sertés, juh és marhabőrt dolgoznak fel nagy mennyiségben, azonban emellett még megtalálható a bőrkészítés palettáján a ló, kecske, nyúl, őz is.

Az alábbi folyamatok elvégzése során jutunk a „készbőr”-höz:

KONZERVÁLÁS:

A nyersbőrt nyúzás után pár órával tartósítani kell, Ennek lényege, hogy a rothadás megakadályozása céljából víztartalma minimálisra csökkenjen. Két jellemző módja van: a szárítás (árnyékos, szellős helyen) és a sózás (a bőr súlyára számított 35-50%-nyi sóval), De gyakori e kettő kombinált alkalmazása is, amikor a frissen nyúzott bőrt besózva szárítják ki, így a bőr fél évig is eltartható.

ÁZTATAS:

A konzervált, száraz bőrök összetapadt rostjait áztatással újból fölpuhítják, hogy a kikészítőszerek betudjanak hatolni a bőrbe.

MESZEZÉS:

A mésztejben való áztatás során a felhám nyálkahártyája szétroncsolódik, s a közben keletkező kéntartalmú fehérjebomlási termékek elvégzik a szőrlazítást.

SZŐRTELENÍTÉS

A bőröket színoldalukkal fölfelé tőkére fektetik, és tompa élű kopasztókéssel (a szőrnövéssel ellentétes irányba tolva a kést) eltávolítják a szőrzetet és a felhámot.

HÚSOLÁS:

Éles húsolókéssel a bőr belső feléről, felülről lefelé haladva levágják a hájashártyát és a húscafatokat.

SZÍNELÉS:

A szőrtelenítés során visszamaradt szőrtüszők, pigmentek, zsírok kinyomása a bőrből tompa élű késsel. A fenti műveletek után kikerülő szőrtelenített, húsolt, színelt bőrt "pőrének" nevezik. Kimosva és megszárítva ez volna tulajdonképpen a pergamen, ami a tarisznyák kitűnő fűzőanyaga, de ezt használták a dobok készítésénél vagy csiszolva a régi könyvkötéseknél. De lássuk a következő műveleteket, amik a puha készbőrökig vezetnek!

MÉSZTELENÍTÉS:

A lúgoktól megduzzadt bőrből, ha finom árut akarnak készíteni, maradéktalanul ki kell oldani a meszet, hogy a bőr újra összébb essen. Vastag, kemény, áruknál nem oldják ki teljesen, hanem cserzéssel ezt a lúgos duzzasztást igyekszenek fixálni. Először folyóvízzel vagy többszöri vízcserével jól átmossák, majd ammóniumsók (ez kevésbé veszélyes a bőrre) vagy savak (só-, hangya-, ecet-, tejsav) fokozatos hozzáadásával vízben jól oldódó sókká alakul a mész, amit aztán kimosnak a bőrből.

PÁCOLÁS:

A puha, simulékony bőrök készítésénél alkalmazzák. Ideje 1-3 óra. Célja, hogy a barka rugalmasságát, nyúlékonyságát fokozzák, a rostszerkezetet tovább lazítsák, s a könnyen lebontható fehérjéket, zsírokat kioldják. Eközben a pőre felére, kétharmadára esik össze. Régebben kutya- és madárürüléket használtak e célra, ma főleg sertés és marha hasnyálmirigyéből való készítményeket, ammóniumsók hozzáadásával.

CSERZÉS:

A folyamat legfontosabb része a cserzés, ennek hatására válik a nyers állati bőrből teljesen új tulajdonságú anyag. A cserzést cseranyagokkal végzik, amelyek képesek a bőr fehérjeszerkezetével kapcsolatba lépni, így erősítve annak fibrilláris szerkezetét. E fehérjerostok erősítésével, és a fehérjék kémiailag aktív csoportjainak lekötésével a cserzett bőr ellenáll a mikroorganizmusok enzimjeinek, nem rothad és vízzel érintkezve kevesebb nedvességet képes magába szívni.

Hirdetés

A cseranyagok

A cserzésre régen természetes, ma már szintetikus anyagokat használnak, amelyek vegyületei a fehérjék szerkezetét a felhasználás szempontjából kedvezőbbé alakítják. Cserző hatású anyagokat tartalmaz a tölgykéreg (csertölgy), a cserszömörce levele, vagy a gubacs. Ezek magyar elnevezésében többnyire szerepel a „cserzés” szó, utalva e növények, vagy a gubacs esetében a növényen kialakuló állati kárkép hajdani felhasználási módjára, bőrgyártásban betöltött szerepére.

A cserzés célja idő- és hőálló, puha, simulékony vagy éppen feszes és rugalmas bőrök előállítása. Az anyagokat, amik ezeket a változásokat képesek előidézni, cserzőanyagoknak nevezik. A készbőr tulajdonságait elsősorban ez az eljárás szabja meg. A cserzésmódok a felhasznált anyagok szerint csoportosítva a következők lehetnek:

Ø      Növényi cserzés

Ø      Ásványi cserzés

Ø      Formalin- és zsírcserzés

Ø      Vegyes cserzés

A növényi cserzést főleg a cipőgyártásban használatos talp, ráma, kéregbőrök, zsíros felsőbőrök, gépszíjak és műszaki bőrök előállítására, valamit a bőrdíszmű ipar használja. A cserzőkivonatok készítésére a következő anyagokat használják:

ü      fák fás részét (tölgy, gesztenye)

ü      leveleket (szömörce, gambir)

ü      terméseket (valones, divi-divi, gambir) és

ü      beteges kinövéseket (gubacs)

A cserzést kádakban, hordókban több lépcsőben, fokozatosan erősödő levekkel végzik, az előcserzés, átcserzés és utáncserzés alkalmával. Az előcserzés során kb. 10 kádba kerül a bőr, melyekben fokozatosan erősödő levek vannak. Egy-egy kádban egy-két napig ázik. Az átcserzés alkalmával a bőröket cserlével telt kádakba dobálják (ez az ún. süllyesztés), ahol 2-4 hétig hagyják. Néha ezt többször is megismétlik, vagy "ültetéssel" csereznek tovább. Ilyenkor a bőröket bedobálják a kádba, s mindegyikre finomra őrölt csert hintenek, majd felengedik cserlével. Az ültetés 3-6 hónapig tart. Régebben többször is megismételték. és mivel viszonylag híg levekkel dolgoztak, 1-3 évig is eltartott. A bőrök mozgatásával is lehet gyorsítani az eljárást. A mai bőrgyártásban olyan hordókat használnak, melyek tökéletesen lezárhatók, így az optimális hőmérsékletet (30-33 °C) be tudják állítani, s a tengelye körül 4-12 fordulatot tesz percenként. Ha nagyobb koncentrációjú cserlét használnak, ezzel a hordós eljárással a hajdani 1-3 évcserzési idő 1-8 napra is lerövidíthető Nálunk a hordócserzést csak utáncserzésre használják, ennek ideje 1-3 óra. Ha ezt kádban végzik, úgy 2-4 nap szükséges hozzá. A cserzés után a bőröket mossák és áztatják 1-24 órán át. A növényi cserzésnél végül szükséges még a bőrök impregnálása, hogy a bőrben levő kötetlen cseranyagok felszínre vándorlását megakadályozzák, mert az a későbbiekben jelentősen rontaná a bőr minőségét és küllemét. A műveletet hordóban végzik, s a lébe világosan cserző növényi kivonatot, keserűsót, cukrot, melaszt, olajat, enyvet, műgyantát adagolnak.

Az ásványi cserzéseket főleg felsőbőrök cserzésére használják. Előnyei a növényi cserzéssel szemben, hogy könnyebb fajsúlyú, jobban fény-, víz- és hőálló, jobb légáteresztő és nagyobb szakítószilárdságú bőröket nyernek. Kitűnően festhető és könnyen kikészíthető, de a szegzést nem bírja, könnyen nyúlik. Az ásványi cserzés kétféle lehet; króm- vagy alumíniumcserzés (timsós). Ez utóbbi eljárás nagyobb szakítószilárdságú bőröket ad.

Cserzés előtt a bőröket "pikkelezik" (savas-sós fürdőben áztatják) pár Órát, hogy a pácolt pőre lúgosságát csökkentsék. Az "egyfürdős" krómcserzéssel fény-, víz-, hőálló, jó szakítószilárdságú bőröket, míg a "kétfürdős" eljárással nyúlékonyabb, finom barkájú árukat tudnak készíteni. A cserzés után szükséges a bőrök savtalanítása, mit gyengén lúgos oldatban végeznek, majd folyóvízzel kimosnak. A formalincserzést főleg vegyes cserzési eljárásoknál használják. Puha, jól mosható, fehér bőröket ad.

A zsírcserzéssel készült bőrök is puhák, jól moshatók, de sárga színűek Főleg juh- és szarvasbőrök cserzésére használják.

A vegyes cserzések kombinációi a következők:

króm előcserzés -növényi cserzés

növényi cserzés -króm utáncserzés

E két eljárás a növényi cserzésű bőrök kopás- és hőállóságát javítja, puhaságát növeli.

Krómcserzés. -növényi utáncserzés

A krómos bőr vízállóságát növeli, csiszolt barkájú bőröknél fokozza a barkaréteg teltségét stb.

Glaszécserzés (timsó, konyhasó, tojássárgája, liszt)

Főleg nubukbőrök cserzésére használják, szép, fehér, simulékony bőrt ad.

A cserzés után a bőrök nedvességtartalmát sajtolással és facsarással csökkentik, majd a taszítás következik, aminek a bőr kisimítása, a gyűrődések eltüntetése a célja. Márványtalpra terítve, fába foglalt acéllemezzel végzik. Ezt követi a szárítás, aminek egyszerűbb módjai a rámázás és a függesztés.

Szárítás után a bőröket pihentetik 80-90%-os relatív nedvességtartalmú térben, hogy nedvességtartalmuk kiegyenlítődjön. Ezután a krómos bőröket húsoldalukról faragják, hogy a bőrön belül természetesen adódó vastagságkülönbségeket kiegyenlítsék.

Hántolással a növényi cserzésű bőrök barkaoldalán lévő hibákat tüntetik el. Majd a száradás során megkeményedett bőröket -nedvességtartalmukat újbó1 30%-ra növelve puhítják. A mechanikai műveletek után még a kikészítés vegyi műveletei vannak hátra, azaz a zsírozás és a festés.

A zsírozásnak több útja lehet. Hatására a bőr nyúlékonyabb, hajlékonyabb lesz, tartósságát és szilárdságát fokozza, csökkenti nedvszívó és légáteresztő képességét és növeli a hővezető képességét. A különböző készbőrök zsírtartalma 2-35% között mozog. A zsírozáshoz állati (faggyú, pataolaj, halzsír, gyapjúzsír, tojássárgája), növényi (len-, napraforgó-, ricinus- és repceolaj) és ásványi (paraffin, ásványolaj) eredetű anyagokat egyaránt használnak.

A festésnek azt a módját, amikor színes anyagok vizes oldatában áztatják a bőrt (ami a színezéket kémiailag megköti) -színezésnek nevezik. PI. a velúr, és boxbőröknél is ezt használják. A fedőfestés alkalmával vízoldhatatlan porfestékkel fedik be a bőr színét, és ezt kötőanyagokkal rögzítik a bőrön A vastag fedőfesték elfedi a bőr valódi jellegét, a műbőr látszatát kelti (pl. lakkbőr), ezért csak a vékony réteggel festett bőrök szépek. A kemény bőrök kikészítésének utolsó művelete a hengerlés, amivel a tömöttséget kívánják fokozni.

A bőrfeldolgozás folyamata

A bőrfeldolgozásnak számos receptje volt ismeretes, minden mesternek meg volt a maga titka, így a módszereken mindenki alakított, tökéletesített kicsit. Az áztatóból a bőrök először a nátronmészbe kerültek, amely oltott-, és oltatlan meszet, valamint nátront tartalmazott. E háromkomponensű keverékben a bőrök három napig áztak, de naponta megforgatták mindegyiket. Ezután géppel szőrteleníthetőkké váltak, majd további két napig áztak fehérmészben. Ezt a pickelés követte, melynek során a bőrök újabb két napig áztak (ekkor már hordókban) víz, konyhasó és kénsav megfelelő arányú keverékében. Ebből a léből kivéve, a bőröket a mester néhány órára bakra feszítette, majd elérkezett a cserzés ideje. A cserlében 5 órán keresztül tartották a bőröket, majd újra következett a bakra feszítés, hogy az anyag jól áthúzódjon.

A különböző munkafolyamatok időigénye és a felhasznált áztató lé keverékek összetétele, alkotórészeinek arányai természetesen attól is függött, hogy milyen állatfaj bőrét dolgozták ki. Sőt az is lényeges volt, hogy milyen életkorú egyedek bőrét akarták felhasználhatóvá alakítani.

Forrás: Ezermester, 2008/1. szám
            www.handicraft.hu

Ajánlott irodalom: Dr. Vermes Lászlóné: A nyersbőrtől a készbőrig I-II. (Műszaki Könyvkiadó), 1983.